Köszöntő Györgyi Erzsébet, Kisbán Eszter és Pócs Éva 90. születésnapjára
A Magyar Néprajzi Társaság elnökeként örömteli lehetőség köszönteni az idén 90 éves tagtársainkat, kollégáinkat Györgyi Erzsébetet, Kisbán Esztert és Pócs Évát! A Néprajzi Hírek további lapjain részletes és értő laudációk olvashatók közvetlen munkatársak, tanítványok tollából. Így nekem nem tisztem egyenként számba venni, mi mindent köszönhet a Magyar Néprajzi Társaság, közösségek, civil szervezetek, a szakirányú felsőoktatás, szaktudományunk és intézményeink (Néprajzi Múzeum, Kutatóintézet, tanszékek), általában a hazai és nemzetközi tudományosság az ünnepelteknek.
A szakmai múlt folytonosságának, az egyéni emlékezet szintjén túllépő alkalmaként tekinthetünk a jubileumi köszöntők megállapításaira. A különböző egyéni kutatói pályákat célzó elemzések fontos szerepet játszanak szaktudományunk nemzedékek időtávlatán túlnyúló kulturális emlékezetének alakításában is. Mindhárom most köszöntött kollégánk tevékenységének, munkásságának megismerése esélyt kínál arra, hogy a néprajztudomány működéséről a korábbiaknál sokoldalúbb, esetenként ellentmondásoktól sem mentes, viszont minden bizonnyal a korábbiaknál életszerűbb és hitelesebb képet nyerhetünk.
Hangsúlyozni kívánom, hogy mindhárom köszöntött kolléganő szakmai működését, karrierjének állomásait érdemben formálta a néprajztudományra gyakorlatilag máig jellemző férfi dominancia. Ez a helyzet attól függetlenül fönnáll, hogy gyakorlatilag évtizedek óta többségben vannak az etnográfusok – antropológusok között a nők. Évtizedek óta nyilvánvaló női többség van az egyetemi hallgatók között is. Ez előrevetíti, hogy a jövőben tovább erősödik a női kollégák aránya. Györgyi Erzsébet, Pócs Éva és Kisbán Eszter akkor folytatták legaktívabban munkájukat, mikor még híre sem volt női kvótának, vagy éppen a gyermeknevelést figyelembe vevő szabályoknak. Az intézmények működésében erőteljesen érzékelhető üvegplafon a női kutatók, szakemberek számára messzemenően befolyásolta karrierjüket. Közös felelősségünk, hogy az aránytalanságokat, igazságtalanságokat lehetőségünk szerint orvosoljuk. Az olyan kiváló és gazdag életművek, mint a most köszöntött három kutatónőé érdemben segítik ezt a folyamatot is – túlmutatva a specializálódott szaktudomány részterületeire gyakorolt közvetlen hatásukon.
A néprajztudomány művelői számára egyértelmű a kulturális örökség kutatásának jelentősége. A néprajznak, mint nemzeti tudománynak nélkülözhetetlen a szerepe ennek az örökségnek a megőrzésében és kiaknázásában. Azonban a bölcsészet- és társadalomtudományok – köztük a hazai néprajztudomány – folyamatos önigazoló küzdelmet folytatnak még a Magyar Tudományos Akadémián belül is, mivel a természettudományok szemlélete, publikációs gyakorlata és innovációhoz való kapcsolódása viszonylag könnyen értelmezhető, de jelentősen különbözik a bölcsészeti tudományokétól. A politikai kormányzati szféra által hosszú ideig képviselt tudomány és az alapkutatás sajátos és napjainkban igen virulens innovációorientált értelmezése különösen káros hatású. A fentiekkel összhangban az ünnepeltek munkásságát pőre tudománymetriai adatok alapján óriási tévedés lenne minősíteni. Sok olyan tudományos eredmény kapcsolódik az általuk évtizedeken keresztül végzett elkötelezett és fölkészült tudományos munkához, melyek hosszú ideig őrzik relevanciájukat.
A hazai néprajzkutatók közül egyre többen vannak, akik számára a jelen számít a természetes kutatási közegnek. Mindhárom jubiláns kollégánk élenjárt a változásokra érzékeny kutatások alakításában – kezdeményezésében. Nem túlzás kijelenteni, hogy munkásságuk a tudományos kutatásokat a kulturális folyamatok és a tradíciók elemzése terén érdemben alakította. A paraszti kultúra átalakulása és folklorisztikus felfedezése, illetve szimbolizációja, a hagyományos társadalomszerveződési minták átrajzolódása, a falusi és kisvárosi életmód, a foglalkoztatottság, a helyi közösségek változásai, a szubkultúrák dinamikus gazdasági, társadalmi és etnikai változásai és konfliktusai új és új problémákat vetnek föl. Napjainkban egyértelművé vált, hogy a néprajzi – antropológiai tudományos tevékenység eredményeinek felhasználása elengedhetetlen a lokális, illetve a globális társadalmi, kulturális, gazdasági, egészségügyi, illetve környezetvédelmi kihívások megoldásához. Meggyőződésem, hogy az aktuális néprajzi/antropológiai kutatások egyedülálló szerepet töltenek be a kulturális fenntarthatóságban azáltal, hogy megőrzik közösségeik örökségét, valamint biztosítják a kulturális tőke felhalmozódását és átadását a jelenlegi generációktól a jövő generációk számára. A korszerű hazai néprajztudomány és az antropológia módszertani, elméleti és szervezeti formálása generációs vállalkozás – ami a korábbi generációk tevékenységének és teljesítményének ismeretére kell, hogy épüljön. A korszerű szemléletmód is egyértelmű módon az előző tudós-kutató generációktól örökölt felelősségteljes tudományos küldetés erőteljes képviseletével teljesedhet ki. Ezért is vagyunk különösen hálásak Györgyi Erzsébet, Kisbán Eszter és Pócs Éva elkötelezett és kiemelkedő értékű munkásságáért!
Magam és a Magyar Néprajzi Társaság tagsága nevében kívánok nagyon jó egészséget az ünnepelteknek!
Köszönőt írta: Kemecsi Lajos, elnök
Köszöntjük a 90 éves Dr. Györgyi Erzsébetet
Isten éltesse köztünk továbbra is jó egészségben a Kiss Áron Magyar Játéktársaság elnökét!
Györgyi Erzsébet egész szakmai életét a néprajztudománynak, a múzeumi munkának és a Kiss Áron Magyar Játék Társaságnak szentelte. Emellett, három gyermek édesanyja, háromszoros nagymama, sőt dédmama.
Tanítónői érettségi után a Budapesti ELTE néprajz-muzeológia szakán folytatta tanulmányait. Apai nagyapja, Györgyi Kálmán mérnök és művészettörténész diplomával a Budapesti Iparrajz Iskola tanára, 1904-től az Országos Iparművész Társaság titkára, majd igazgatója és a Társaság folyóiratának, a Magyar Iparművészetnek felelős szerkesztője volt. Bár unokája születését már nem érhette meg, az a miliő, amit otthonában teremtett, a népművészeti tárgyak légköre, amiben Györgyi Erzsébet felnőtt, hatással volt pályaválasztására.
Egyetemi diplomáját 1959-ben szerezte meg, de már mint gyakorló muzeológus 1958-óta egész 1995-ben történő nyugdíjazásáig a Néprajzi Múzeum elkötelezett munkatársa volt, főmuzeológus majd főtanácsos. A hűség igazi példája. Szakdolgozata Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél címen az egész témakört érintő tanulmány, amely a Néprajzi Közlemények 1962-es évfolyamában jelent meg (3/4.sz. 9-91.), majd lengyelországi tanulmányútja során lengyelül is publikálták. (Porywanie dziewezat u szeklerow bukowinskieh. Łódźkie Studia Etnografiezne ’967. IX. 243-361.) Bölcsészdoktori disszertációját 1974-ben védte meg. A lakodalom témának elismert szakértője lett, így nem meglepő, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon öt kötetének házasságkötés körébe tartozó címszavait is ő írta. (Akadémiai Kiadó Bp. 1977-82) A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Intézetének nagy vállalkozása, a nyolc kötetben kiadott Magyar Néprajz VII., Népszokás, néphit, népi vallásosság kötetében Házasságkötés és szokásai tanulmányában a házasságkötés teljes témakörét ismerteti. Arról ír, hogy milyen fontosságú társadalmi és jogi intézmény volt a házasság a 19.-20. századi parasztság számára. Ahogy az utódnemzés és felnevelés feladatában biológiailag egymásra volt utalva a férfi és nő, ugyanígy a társadalmi munkamegosztásban is. Ezért a házasságra alkalmas korban lévők törekedtek házasságot kötni. Az olyan népszokások, mint a húsvéti locsolás, pünkösdölés, májusfa állítás, a betlehemezés, a fonó, a szüreti mulatságok nem csupán ünnepek és közösségi események voltak, hanem mind olyan alkalmak, ahol a fiataloknak lehetősége volt az ismerkedésre.
Lakodalmi szokások – mátkaság, menyegző címmel a Jelenlévő múlt sorozatban (Planétás 2001) könyvet szerkesztett, amiben két cikke is megjelent. Az egyik Ádámtól – Évától a parasztlakodalomig címűben (7-16.) a magyar királyok menyegzőjéről ír, majd az erdélyi nemesi udvarokban rendezett lakodalmakról, ahová a fél ország arisztokráciája hivatalos volt, a másik a Míg a tehenet alkudták, addig a leányt ellopták – a leányszöktetés szokásairól (64-68.).
Talán nem véletlen már szakdolgozatának témaválasztása sem. Ahogy írja „az ragadott meg, hogyan vizsgálható az emberi élet folyamata, annak kiemelkedő eseményei. És ez a házasság.” A házasság nem csak lakodalom. A házasságban nélkülözhetetlen a megértés, a segítés és az együttműködés. De nem csak a házasságot, hanem Györgyi Erzsébet személyiségét és szakmai életét is leírhatjuk ezekkel a fogalmakkal.
A Néprajzi Múzeumban eltöltött 37 éve alatt többek között foglalkozott a szakrális, vallási gyűjteménnyel és az ünnepi szokásokkal is. Később őt bízták meg a hímes tojások gyűjtemények rendszerezésével. Ahogy jobban megismerte a gyűjteményt, a tojástest geometriai felosztású díszítései között felfigyelt a stilizált kéz és az ujjak gyakori motívumára és több formában való megjelenésére. Felfedezte, hogy nem csak a tojásokon, hanem más használati és dísztárgyakon is fellelhető a kézmotívum, mint óvó-védő szimbólum. További vizsgálódásai a hímes tojások szakrális jelentéséről és varázserejébe vetett hitről szólnak. A tojáshímzés díszítőkincse – Díszítményrendszerezési- és értelmezési kísérlet (Néprajzi Értesítő 1974. 5-85.) című munkájával nyerte el a habilitált doktori címet és húsz évig tanított a MOME restaurátor szakán.
A hímes tojásokról való tudását később örömmel fogadták a KÁMJT tojáshímző asszonyai. A Tojásdíszítők Egyesületében tartott előadásán a tojásnak nem csak a húsvéti ünnepkörben, hanem a népszokásokban és hiedelmekben betöltött fontos szerepéről beszélt.
Nem véletlen, hogy Györgyi Erzsébet ilyen érzékenységgel fordult a művészet, a díszítő elemek, a szimbolikus jelentések felé. Nem csupán a már említett mérnök-művészettörténész nagyapa, de egy egész művészgeneráció örökségét is hordozza, akiknek munkáit múzeumok őrzik és akik hozzájárultak Pest, majd Budapest kulturális életének felvirágzásához és építményeikkel kialakították annak művészi arculatát.
Nekik állított emléket 2006-ban a Művészgenerációk – A Györgyi-Giergl család három évszázada című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A rendezés nehéz feladatát Györgyi Erzsébet vállalta magára, segítőtársa Basics Beatrix művészettörténész, aki mind a rendezésben mind a katalógusírásban társa volt. A Giergl és a Györgyi nevet is ismertem, de nem kötöttem össze a kettőt. Ehhez látni kellett az említett kiállítást, ahol megcsodálhattuk a Giergl művészek ezüst és üvegtárgyait, festményeit, épületeik tervrajzait, fotóit, és a kiállítás egyik érdekességét a Giergl családfát.
Az ős, Martin Giergl szabómester 1724-1729 között Tirolból vándorolt Pestre. A harmadik generáció tehetséges fiait Alajost, Antont, Ignácot és Karlt már a pesti Piarista Iskolában taníttatták. Ezzel a tehetséges generációval indult meg a család feltörekvése anyagi, szellemi és művészi szinten a polgárosuló pesti társadalomban. Alajos a korszak legkiválóbb ötvösművésze lett. Fia, Giergl Alajos festőművész, az egyik legtöbbet foglalkoztatott festő. Ő volt az, aki arisztokrata megrendelői tanácsára felveszi a Györgyi nevet. Anton fia aranyműves. Ignác üveges, fia Henrik már üvegművész és ő a naplóíró, akiről később még szólunk. A Giergl cég üveg kollekciója az 1896-os Millenniumi Kiállításon elismerésben részesült, az 1900-as Párizsi Világkiállításon bronzérmet nyert. Karl az egyik első pesti kártyafestő, akinek fiai Johann majd Stefán folytatják a mesterséget. Hozzájuk kötődik az 1868-ban megjelent Concordia Tarokk kártya, majd a Piatnik céggel létrehozzák az első magyar kártyagyárat.
Györgyi Alajos festőművésznek Géza fiával indul a Györgyi építész generáció. Györgyi Géza, Hanszelmann Alajos és Ybl Miklós nevéhez fűződik a korszak olyan reprezentatív épületeinek tervezése mint a Budavári Királyi Palota, a Szent István Bazilika, a Műcsarnok, az Operaház, stb. Az üvegművész Henrik fia, Kálmán olyan épületek tervezésében vett részt építésztársaival, mint a Zeneakadémia, a New York-palota, a Klotild-paloták, vagy a Szemészeti Klinika. Györgyi Géza unokája, Dénes (aki Erzsébet orvos édesapjának testvére) szintén jelentős építész. Kezdetben Koós Károly körével dolgozott együtt, majd barokkos, art deco, és modernista épületeket tervezett. Györgyi Erzsébet fia, Földes László továbbvíve a felmenői örökséget maga is Széchényi díjas építész.
Giergl Henrik üveges művész, üvegfestőről, a naplóíróról külön kell szóljunk. Naplói 1845, 46, 47/48-as éveket idézik, de később ezt kiegészíti élete korábbi és későbbi eseményeinek leírásával. Apja mellett kezdi el a mesterség tanulását, de már 15 éves korában vándorútra kel, hogy Európa különböző városaiban tapasztalatot szerezzen. Vándorkönyve bejegyzései mutatják tanulóéveinek útját, de kíváncsisága és tudásvágya máshova is elkíséri. Szemlélője az 1848-as berlini forradalomnak, de sajnálja, hogy a pesti forradalmi eseményeknél nem volt itthon. Mint írja, élményei leírását nem is magának tartja fontosnak, hanem családja, társai és az utókor számára. Német nyelven írt naplóit a család őrizte és Györgyi Erzsébet édesanyja, Györgyi Gézáné Zámor Magda és nővére, Zimányi Magdolna és egy rokon, Gelley Andor fordította magyarra, ami teljes egészében megjelent Egy Pesti Polgár Európában – Giergl Henrik üveges önéletírása, utijegyzetei és naplói 1845-1865 címmel. (Néprajzi Múzeum. Bp. 2000) A közel 500 oldalas könyv összefoglaló és értelmező bevezető tanulmánya Giergl Henrik kedves könyvei címmel Györgyi Erzsébet munkája (7-23). A napló pesti eseményeinek kordokumentumaiból válogatva már korábban publikált részleteket. Egy Pesti Polgár karácsonya a XIX. században. (Belváros, 1993/18 17-18), Európa forradalmai egy pesti iparos szemével Giergl Henrik naplója nyomán.(Történelem és emlékezet. Művelődéstörténeti tanulmányok a szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Szerk. Kriza Ildikó MNT Bp. 1998. 305-322) Giergl Henrik visszaemlékezése az 1838-as nagy pesti árvízre. (Pest-budai árvíz 1838. Tanulmányok Budapest múltjából. 6.kötet 1988. 83-90) Azt is megtudjuk a naplóból, hogy a Giergl lányok házasság révén bekerültek az akkori pesti kulturális életet meghatározó családokba.
A napló olvasása közben megszeretjük magyar érzelmű, hazaszeretővé vált íróját, aki így vall magáról: “Amit tudok magamnak köszönhetem, saját fürkésző töprengéseimnek, gondolkodásomnak.” Írásaiból egy kedves, törekvő, érdeklődő, társaságkedvelő, családszerető ember tűnik elő, aki az utókor számára bepillantást nyújt a kor társadalmi eseményeibe. E könyv megjelenésével írásai valóban közkinccsé váltak.
Ha Györgyi Erzsébet munkássága csupán a fent említett témák – házasság és menyegzők, hímes tojások díszítő rendszere, a Giergl-Györgyi művészgeneráció – kutatását és megismertetését foglalná magába, akkor is gazdag életműről beszélhetnénk, de 1979-ben a Nemzetközi Gyermekév alkalmából a Néprajzi Múzeumban “Gyermekek a régi magyar faluban” címmel kiállítást rendezett, aminek kapcsán megismerte és felfedezte magának a játék témát. A teljes gyermekéletet bemutató, sikeres, alkalmi kiállítás másfél évig volt látható és katalógusát újranyomtatták.
1981-ben nyitotta meg kapuit Kecskeméten a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely, az első magyar játékmúzeum. Itt 1986-ban háromnapos konferencia keretében Szentiványi Tibor mérnök, a logikai játékok gyűjtője és a Meleda, a felnőtt játékosok klubja vezetője kezdeményezte egy játékbaráti egyesület létrehozását.
1987-ben országos egyesületként létrejött a Kiss Áron Magyar Játék Társaság, melynek első elnöke Szentiványi Tibor, társelnöke Györgyi Erzsébet, titkára Kriston Vízi József, a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely akkori vezetője lett. Nyolc év után a közgyűlés Györgyi Erzsébetet választotta elnöknek és bárki is töltötte be azóta a soros elnöki tisztséget, a biztos hátteret azóta is ő jelenti. Helyet szerzett a Társaságnak először az Óbudai Múzeumban, majd 2012-ben XI. kerületi Orlay utcában. Azóta rendszeres lehetőség nyílt tagjaink munkáiból, gyűjteményeiből kiállítást rendezni, vendégkiállításokat fogadni, konferenciát szervezni. Helye lett a kézműves foglalkozásoknak, a 2002 óta Zorkóczi Miklósné vezette Róza baba programnak, ahol az arányos testre hiteles népviseletbe öltöztetett babák készítését tanulhatták az érdeklődők. A Társaság életébe új színt és lehetőséget hozott Keglovich Ferencné Zita győri kezdeményezése, a Magyar Bababarátok Egyesülete, az Országos Baba -, és Mackókészítési verseny és az azt követő Közép-európai Babakonferenciák évenkénti megrendezése. Társaságunk és elsősorban elnöke, Györgyi Erzsébet a babarendezvények állandó szakmai segítője lett.
Megtiszteltetés volt Társaságunk babakészítői számára, hogy 2002 óta a visegrádi Mátyás Király Múzeum rendezésében a Palotajátékok alkalmával éveken keresztül szívesen fogadták a történelmi személyek babákon való megjelenítését. Úgyszintén nagy esemény volt Társaságunk életében a Magyar Bababarátok Egyesületével együttműködve a győri babapályázatok nyertes alkotásaiból 2015-ben a Pesti Vigadó Galériában megrendezett Művészbabák kiállítás, amit másfél hónap alatt háromezren tekintettek meg. Mindkét kiállítási lehetőség elnökünk közbenjárásával valósult meg.
Társaságunk másik szoros együttműködési kapcsolata Székesfehérvárral alakult ki. Ennek elindítója Illésné Ötvös Tünde, a Székesfehérvári Szent István Király Múzeum Restaurátor Osztályának vezetője. Ő szervezte a Hol volt, hol nem volt, karácsonyi játékkiállítást, ahol Moskovszky Éva és édesanyja, Auer Erzsébet játékgyűjteményéből több együttes szerepelt. A siker oly nagy volt, hogy a város tárgyalni kezdett a teljes gyűjtemény bemutatásáról, letétbe helyezéséről.
Ebben Moskovszky Évának a családon kívül, baráti tanácsadói Györgyi Erzsébet és Kalmár Ágnes voltak. Moskovszky Éva írja Illyésné Tündének küldött egyik levelében “Györgyi Erzsikének világos feje van, jó szervező és végtelenül segítőkész”. Egy másik levelében arról ír “Erzsike, aki hozzám angyalian jó, tisztába rakta OTKA pályázatomat”. Valóban ennek köszönhető, hogy Moskovszky Éva rendszerezte már korábban írt tanulmányait és Sors és játék – Táblás játékok eredete és története címmel jelenhetett meg nagyszerű könyve (Ráció Bp. 2004).
De térjünk vissza a gyűjteményhez. 1998. szeptember 26-án került sor a Fehérvári Babaház – Moskovszky gyűjtemény Megyeház utcai megnyitására. Ettől kezdve minden évben megünnepeltük a Moskovszky-napot, a Babaház és Moskovszky Éva születésnapját.
2000-ben a Moskovszky-gyűjtemény programmal egybekötve “Játék az ezredfordulón” címmel Társaságunk háromnapos konferenciát rendezett a Fejér Megyei Múzeumi Igazgatósággal együttműködve.
2010-ben elérkezett az idő, hogy a teljes Moskovszky gyűjtemény külön múzeumot kapjon, de Moskovszky Éva már nem volt jelen. Ez volt az utolsó konferencia a Moskovszky napok sorában, amit mindvégig Györgyi Erzsébet szervezett. Azóta a Társaság hagyományát követve a Hetedhét Játékmúzeum Moskovszky-Réber Gyűjtemény új vezetője, Dr. Nagy Veronika rendezi a Moskovszky napok színvonalas konferenciáit. Együttműködésünk tovább tart. Nagy Veronika szerkesztette a Játék és tudomány a Hetedhét Játékmúzeumban – válogatás a Moskovszky Éva emlékére rendezett konferenciák előadásaiból (Székesfehérvár 2017) kötetet, aminek előszavát Bevezető gondolatok címen Györgyi Erzsébet írta. Szintén az ő tanulmánya A Moskovszky-gyűjtemény 13 napja, amelyben összefoglalja a Moskovszky napok eseményeit és részletesen beszámol a “Játék az ezredfordulón” címmel rendezett konferenciáról is. A három napon hetven előadó számolt be kutatásairól.
Társaságunk fennállásának 25. évfordulóját csak két évvel később 2014-ben “A játék királyi út” című kétnapos konferenciával tudtuk méltó módon megünnepelni. Több mint tíz témakörben közel harminc előadás hangzott el, mely néhány kivétellel megjelent A játék királyi út konferencia kötetben, melynek bevezetőjét Előszó (5-11) címen Györgyi Erzsébet írta és a kötetet szerkesztette immár második kiadásban (2017, 2021). Az ismertetett konferencia kötetekben és más összegző írásaiban arra törekszik, hogy a Társaság sokirányú tevékenységét tagjai számára összefoglalja, tudatosítsa és a jövő számára megőrizze.
2000-ben jelent meg és tizenhét évig szolgált híradással a KÁMJT negyedévenként megjelenő lapja, a Forgó. Kezdeményezője, elindítója, szerkesztője és felelős kiadója Györgyi Erzsébet volt. Hírt adott a Társaság országos működéséről, vidéki tagozataink munkájáról, országon belüli és határon túli játékos eseményekről, kapcsolatainkról, vagyis mindenről, ami Társaságunk életét érinti. Azzal a felhívással, hogy szerkesszük együtt a Forgót, a Társaság magáénak érezte a lapot, bár a legtöbb híradás az ő tollából származik. 2017-ben a nyomtatott lap megszűnt, de online továbbra is elérhető a honlapunkon, a kamjt.hu -n. Ezt már bárki megtekintheti és így követheti a Társaság tevékenységét és híreit.
Györgyi Erzsébet fáradhatatlan és színvonalas munkájáért több díjat is kapott:
- 2000 Kiss Áron Magyar Játék Társaság díj
- 2002 A Kiss Áron Játék Társaság – Ford díj Természeti és Kulturális Örökségért különdíj
- 2005 Porcsalma Nagyközség Önkormányzata és a Kiss Áron Kuratórium “Kiss Áron szellemiségének ápolásáért” elismerés
- 2009 Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetés
Befejezésül köszöntjük a 90 éves Györgyi Erzsébetet. Felidézve Néprajzi Múzeumi feladatait és jelentős tudományos publikációit. Köszönjük a Játéktársaság 1986-os megalakulása óta vállalt felelősséggel és odaadással végzett munkáját, és a több mint 30 éven át vállalt elnöki feladatok végzését. Ha csak teheti a Társaság minden eseményén ott van, előadást tart, kiállítást nyit, tanácsot ad, szívesen nyilatkozik rádióknak, újságoknak a Társaság és tagjai érdekeit szolgálva. És mindezt barátságos együttműködéssel, megértéssel, szeretettel.
Legvégül idézem Dr. Nagy Veronika találó hasonlatát a Játéktársaság működéséről a Forgó 2017-es decemberi számából. “A KÁMJT tehát úgy működik, mint egy fogaskerék. Minden egyes fogazata működésbe lendít egy másikat, és soha nem áll meg. Ezernyi apró fogaskereket és alkatrészt működtet. Ha mégis megállna, akkor körülötte minden más is megállna, vagy más irányt venne, és a gépezet, azaz a játékkal foglalkozó és a játék iránt érdeklődő közösség óriási hiánnyal küzdene”. Ezt a fogaskereket működteti Györgyi Erzsébet.
Köszöntést írta: Haider Edit
Köszöntjük a 90 éves Dr. Kisbán Esztert
Létezik az a hálózatos szerkezet, amelynek nincs merev hierarchiája, nincs eleve adott kezdő- és végpontja, amelynek minden csomópontja össze van kötve minden csomópontjával, amelyben az egyes csomópontok folyamatosan kapcsolatokat teremtenek új meg új csomópontok felé, amely az idők folyamán minden irányba terjeszkedik, és minden új irány valahol visszakapcsolódik a korábbiakhoz. Ebben a hálózatos struktúrában a tudásnak és a tudományos kijelentésnek nem kizárólagos és abszolút érvényessége van, hanem folyamatos kíváncsiság, kutatás és érdeklődés teremt váratlan kapcsolódásokat, és képes minden új jelenséget befogadni.
Ilyen rizomatikus szerkezetben látom Kisbán Eszter munkásságát, és az Ő köszöntése gyanánt hívom bolyongásra ebbe a labirintusba műveinek egykori és leendő olvasóit.
1983 októberében egymás mellett két nemzetközi konferencia volt Mátrafüreden. Nem véletlenül csúszott össze az Ethnologia Europaea által és az International Commission for Ethnological Food Research által szervezett tanácskozás. Céljaikban közös volt a törekvés egy európai közös fogalmi gondolkodás és nyelv kialakítására az egyes nemzeti nyelvű diszciplínák – néprajztudomány, történettudomány, történeti antropológia, etnográfia, európai etnológia …stb. – nemzetközi (ma úgy mondanánk) diskurzusában. A nemzetközi táplálkozáskutató-csoportnak ez már az ötödik közös konferenciája volt, és aktuális témája az európai táplálkozástörténet longe durée korszakainak feltérképezése volt. Itt tartotta Kisbán Eszter – mint szervező, vendéglátó – az egyik első áttekintő előadást, és ez jelent meg egy évre rá az Ethnographiában Korszakok és fordulópontok a táplálkozási szokások történetében Európában címmel. A szöveg elvi nézőpontja a lokális – regionális – globális léptékek egyidejű jelenlétén nyugszik. Miközben alapvetően a táplálkozáskultúra jelenségeit vizsgálja, társadalom- és gazdaságtörténeti trendekre és konjunktúrákra mutat rá. Ebben a – a szerző meghatározása szerint – vázlatban, amely a késő középkortól a kortárs jelenig az európai társadalom teljes egészére vonatkozó modellt vázolt fel, megjelent már a fent említett hálózatos szerkezet, megnyitva a kapcsolódás lehetőségeit az egyes innovációk, indikátorok, példák és esettanulmányok felé, amelyek utóbb évről évre jelennek meg Kisbán Eszter publikációiban: a napi étkezések rendszere és annak változása, az elitek és a kétkezi munkát végzők eltérő napirendje és eltérő étkezése, a presztízs és a hivalkodó fogyasztás jelenségei… stb.
Ugyanebben az Ethnographia számban jelent meg Peter Burke-nek ugyanakkor és ugyanott, Mátrafüreden tartott előadása, amely a késő középkortól a kortárs jelenig az európai társadalom teljes egészére vonatkozó modellt vázol fel, az elitkultúra és a populáris kultúra közötti hegemonikus viszony megragadására. Nemcsak a hosszú időtartamú struktúrák képeznek párhuzamot a két szövegben, de az elitkultúra és a populáris-, népi-, paraszti- vagy közkultúra ideájának üdítő kozmopolitizmusa is (Hofer Tamás), szemben a közép-kelet-európai népikultúra-fogalom etnicitásával.
Kisbán Eszter vázlata már itt előre vetíti, amit majd a következő évek következetes munkája során fog részleteiben is kidolgozni:
- a cukor bevezetését a paraszti táplálkozásba,
- a kávézás elterjedését,
- a krumplitermesztés és -fogyasztás elterjedését a hazai táplálkozásban,
- azt, hogy a paprika paraszti használata hogyan válik nemzeti sajátossággá, és ágyaz meg a gulyás, pörkölt, paprikás problémának,
- azt, hogy a középkori egyházi központi irányítás – a böjt – globális rendje hogyan válik regionális vagy lokális eltérések alapjává, és hogyan válik a húsevő napok ellenpontjává a tésztaevő nap,
- azt, hogy az étkezések napi rendjében és az egyes ételsorok differenciálódásában hol fog megjelenni a levesétel,
- azt hogy csak keresni kell, de meg fogjuk találni a fűszerezés kavalkádjában a középkori savanyú ízlésirány jelenbeli maradványait… és így tovább.
Amikor 1983-ban ez a vázlat megszületett, Kisbán Eszter már bő két évtizedes kutatói tapasztalattal rendelkezett. És az őt útjára indító Tálasi István történeti néprajzi változásvizsgálatának módszertanával felvértezve már két nagy csapatmunka résztvevőjeként két hatalmas munkát végzett el.
A megelőző néhány évben írta meg a Néprajzi Lexikon 120-nál is több címszavát: A gabonaételek és a kenyérsütés témájában 32 címszót: bálmos, cipó, csíramálé, élesztő, eresztett pép, erjesztett gabonalé, gabonalé, kása, kásaétel, kelesztőedény, kenyér, kenyérkosár, kenyérlepény, kenyérsütő nő, kenyértartó, kézimalom, kitoló kása, kovász, kovászfa, kovászmag, kukoricalepény, lepénykenyér, lisztpép, őrlés, sterc, sütés, sütőipar, sütőlapát, szitálás, tarhonya, vándorkovász, zabkiszi.
A tésztafélékről és a sült és főtt tésztákról 24 címszót: béles, csigatészta, derelye, fánk, figurális sütemény, fumu, gyúrt tészta, kalács, kifőtt tészta, kürtőskalács, lebbencs, lepény, molnárpogácsa, öntött tészta, palacsinta, perec, pogácsa, rétes, tésztaerjesztés, tésztaételek, tésztakása, tésztás-zacskó, tollaspogácsa, torta.
A húsfeldolgozásról 13 címszót: állatvágás, disznóölés, disznósajt, füstölés, gömböc, hurka, juhhús, kolbász, kövesztés, pörkölt, sonka, töpörtyű, zsiradékhasználat.
A tejfeldolgozásról 17 címszót: aludttej, hurut, joghurt, köpülő, oltó, sajt, savó, tejfel, tejfeldolgozás, tejtartó edény, túró, túrósbödön, túróskád, vajkészítés, vajnyomó minta, verttej, zsendice.
Mindenféle feldolgozó eljárásokról és konzerválásról 12 címszót: aszalás, befőzés, élelmiszer-tartósítás, erjedés, főzés, habarás, olajkészítés, pép, rántás, savanyítás, sózás, tartósított erjesztőanyag.
Italfélékről 4 címszót: borvíz, boza, italok, pálinka.
Mindenféle eszközökről – olykor a fenti témákkal átfedésben 14 címszót: köpülő, kenyértartó, kézimalom, kovászfa, lépőkölyű, mozsár, sütőlapát, tejtartó edény, tepsi, tésztás-zacskó, túrósbödön, túróskád, vajkészítés, vajnyomó minta.
És az étkezésről mint rendszerről 11 címszót: egytálétel, étkezések napi rendje, étrend, főzelék, húsételek, leves, mártás, pásztorétkezés, pépes étel, táplálkozás, ünnepi étkezés.
Lépjünk ki a Lexikon műfajából, és kezdjük el az egymásra mutató kapcsolatok mentén olvasni ezeket a címszavakat, és ott találjuk magunkat a labirintusban: a gabonatermesztés, a mindennapi kenyér, a tésztaételek, a böjt és a húsfeldolgozás, a tejfeldolgozás és a konzerválás változatos gyakorlatai között. A Lexikon lexikonszerű semleges és átfogó szövegén keresztül rálátunk a 19-20. század fordulójának és a 20. század első felének hazai agrártársadalmára, és kirajzolódik előttünk a Kárpát-medence táji tagolódása.
A lexikoncímszavak megírása előtt néhány évvel készültek a Néprajzi Atlasz térképei. Az Atlasz koncepcióját jelentő kérdőívek már az ötvenes évek végén kész voltak. A gyűjtőfüzetek és felhasználható válaszok alapján azonban azt, hogy milyen kérdésből és válaszokból szerkeszthető releváns mondanivalójú térkép, azt már az elemző-szerkesztők döntötték el. Kisbán Eszter kb. 70 térképet szerkesztett: a kenyér, a pépes ételek, lepények, kalácsok, kásák témájában, a mozsarakról és kézimalmokról, a sütő-főző eszközökről és módokról, a tejfeldolgozásról, kisebb részben a disznóvágás készítményeiről, és az ünnepi étkezések rendjéről. És bár a tudománytörténeti hagyomány úgy tartja számon, hogy az Atlasz nagy projektje befejezetlen maradt, mivel az elemző tanulmányok nem készültek el, de a Lexikon táplálkozáskultúrát átfogó címszavainak összeolvasása kiadja az Atlasz-térképeknek a táplálkozásra vonatkozó magyarázatát. Az Atlasz végül csak a 1980as évek második felére került nyomtatásba, és impresszumában az olvasható, hogy a német és angol fordításokat Kisbán Eszter készítette. Bár erre vonatkozóan elhomályosultak az emlékek, de van a fordítási munkának egy – az én értelmezésemben – kézzelfogható jele: a táplálkozáskultúra-kutatás terminológiájának következetes kialakítása, a helyi és/vagy történeti elnevezések következetes terminológiai korrekciója és magyarázata – eresztett pép, disznósajt, pörkölt… stb. Azaz az idegen nyelvi fordítás mint tömör magyarázat rámutat azokra a terminusokra, amelyeket Kisbán Eszter a tudományos nyelvhasználat szabályai szerint megalkotott.
A táplálkozáskultúra korszakolását, az innovációk beépülését vagy struktúra-módosító hatását, az ételválasztékot biztosító egyes élelmiszerek feldolgozását és helyüket a táplálkozásszerkezetben, a háztartásgazdálkodás rendjét – számos Atlasz-példával is alátámasztva – Kisbán Eszter a nyolckötetes Magyar Néprajz IV. Életmód-kötetében, a Táplálkozáskultúra fejezetben foglalta össze.
A táplálkozásnak mint mindennapi gyakorlatnak lehetnek bármikor egyedi, spontán, minta nélküli, formabontó megoldásai. De mint a mindennapi élet struktúrája, idő kell arra, hogy bármilyen spontán megoldás valóban mintázattá, szokássá érjen. Az életmű teljességében már a legkorábbi és a legutóbbi munkákban egyaránt „a három generáció” – a nemzedéki emlékezet – az az időbeli szekvencia, ami a strukturális változások mércéje. Az újkori táplálkozáskultúra szerkezetének kialakulása az elit kultúrában három generáció alatt már mérhető. A népi táplálkozás parasztos stílusa olyan ellentétes erők hatása alatt formálódott, hogy az elit újításai három generáció alatt sem épültek be a széles rétegek napi gyakorlatába. A 18. század derekán a központi hatalom három generáció alatt volt képes a burgonya szántóföldi termesztésének elfogadtatására. Az „utolsó” újvilági növényből készült paradicsommártás három generáció múltán kap helyet a lakodalmi asztalon… és így tovább. A három generáció életideje a változásvizsgálatok következetes léptéke. Abból indul ki, hogy a mindennapi gyakorlatok rögzülése, amely döntően az ember gyermek- és fiatalkorában megy végbe, későbbi életfázisban már alapjaiban nehezen módosul. Minden erre a korai rétegre és mintázatra épül rá. A három generáció több, mint időbeli lépték-mérték, módszertani magyarázat is: Kisbán Eszter longe durée struktúrakutatásainak lényegi forrása az elbeszélés. Értsd: nem a mindennapi gyakorlat maga, hanem annak elbeszélései, azaz szövegek, amelyek megformálják, narrálják, magyarázzák a mindennapi gyakorlatot: gazdasági irodalom, közköltészet, szépirodalom, memoárirodalom, útleírások, szakácskönyvek… és így tovább. A fent már többször emlegetett történeti jelenségek feltárásához számos olyan elbeszélő műfajt vont be a kutatásba, amelyet előtte nem tekintettek ún. néprajzi forrásnak.
Kisbán Eszter munkássága több, mint a magyar és európai táplálkozáskultúra megismerését lehetővé tevő korpusz. Olyan koherens átfogó képe a 20. század második felében élő és ható történeti néprajzi kutatásnak, amilyen kevés van hozzá fogható. Alapot ad számos elkövetkezendő kutatásnak: azoknak is, amelyek a történeti kutatás paradigmáján belül maradnak, és azoknak is, amelyek innen tovább lépnek. Munkásságának útjai olyan labirintust engednek felfedezni, ahol nincsenek zsákutcák, minden út vezet valahová, vagy ismerős utakra, vagy ismeretlenbe.
Pályatársai, kollégái, tanítványai, hallgatói, barátai köszönik minden munkáját.
Köszöntést írta: Kuti Klára
A néphitkutatás megújítója – Pócs Éva 90 éves
2026 júliusában pályatársai, tanítványai és az általa vezetett tudományos műhelyek kutatói körében ünnepelték a kilencvenéves Pócs Éva Széchenyi-díjas néphitkutatót, vallásetnológust. A beszélgetéssel és videóvetítéssel egybekötött eseményt az ELTE BTK Néprajzi Intézete, az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézete és a Pécsi Tudományegyetem Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszéke közösen szervezte. A köszöntés annak a nemzetközi jelentőségű, iskolateremtő teljesítménynek szólt, amely Pócs Évát a magyar néphitkutatás meghatározó alakjává tette. Az ünnepeltet az esemény házigazdája Balogh Balázs igazgató úr köszöntette először, majd szót kaptak Pócs Éva tudományos és egyetemi oktatói pályáját meghatározó intézmények, kutatói műhelyek mostani vezetői.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Néprajzi Intézetének nevében Bárth Dániel intézetigazgató távollétében, írásban köszöntötte a 90. születésnapját nemrég betöltött Pócs Éva folkloristát, néprajzkutatót. Az ünnepelt életútja szorosan összefonódik az ELTE-vel: 1955-ben itt kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd a Néprajzi Kutatócsoport oszlopos tagjaként a hazai néprajztudomány és a Magyar Néprajzi Lexikon meghatározó alakjává vált. Bár az egyetemen főállásban soha nem oktatott, speciális kollégiumai rendkívül népszerűek voltak, szakmai munkásságával és generációkat átívelő mentorálásával pedig kitörölhetetlen nyomot hagyott a hazai folklorisztikában. Bárth Dániel arra a videóinterjúra hívta fel a figyelmet, amelyben Pócs Éva a korai hatvanas évek gyűjtői élményeit osztotta meg a nézőkkel: „…a szerencsére videón rögzített eseményen nemcsak számomra volt emlékezetes az a néhány perc, amikor a Tanárnő a diákként átélt 1956-os forradalom alatti és utáni időkre emlékezett vissza. Ez a korábban általam sosem hallott elbeszélés figyelmeztetett arra, hogy milyen sokat kell még Tanárnővel és az 1930-as évek néprajzos generációjával, nagy idők nagy tanúival beszélgetnünk közvetlen történeti tapasztalataikról.”
Ezt követően Nagy Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének vezetője, egyben Pócs Éva egyik első tanítványa szólt az ünnepelthez. Köszöntőjében nemcsak a tudósi pályát méltatta, hanem azt a morális alapokon nyugvó tartást és szemléletmódot is, amelyet a professzor asszony a mindennapi élethez és a tudományos munkához való viszonyában tanítványainak átadott. A tanítványi tapasztalatokon keresztül érzékeltette az egyetemi órák hangulatát, és bemutatta Pócs Évát, aki, bár mindig határozott egyéniség volt, mentes maradt a merev tekintélyelvűségtől. Nemcsak bírálta, hanem kifejezetten várta is a diákok visszajelzéseit; a szemináriumi dolgozatokat pedig valódi forrásként kezelte, sőt, ha hasznosnak találta őket, hivatkozott is rájuk. Ezzel a hallgatókat – ha kényszerűségből is – valódi kutatókká léptette elő. A vaskos olvasmánylisták és az elvárt, tekintélyes terjedelmű dolgozatok mögött az a felismerés állt, hogy a szellemi teljesítményhez alázat, kitartás és rengeteg munka szükséges. A szakmai szigorúságot jól kiegészítette az a legendás fizikai állóképesség – legyen szó egy kimerítő konferencia végigüléséről vagy a Pécs és Budapest közötti „könyvcipelésről” –, amelynek tempóját környezete mind a mai napig csak kapkodva próbálja követni.
Köszöntötte Pócs Évát Vargyas Gábor is, aki egy személyes anekdotával villantotta fel a tudós személyiségének lényegét. Ha egyetlen idézetet kellene választani, amely egyszerre mutatja be Pócs Éva legendás munkabírását, alázatát és a tudomány iránti csillapíthatatlan kíváncsiságát, Vargyas Gábor ezt így foglalta össze egy kimerítő és tartalmas konferencianap, valamint az azt követő beszélgetés után, nem sokkal később, még mindig a felvetett tudományos problémákra reflektálva: „Vasárnap éjjel 2 óra 1 perckor kaptam egy e-mailt Évától ezzel a felütéssel: Borzasztó lelkes lettem, gondolom, Magát is fogja ez érdekelni. Küldöm ezt a fejezetet… Hát ez az: gondoljunk bele, adva van egy 90 éves, világhírű kutató, aki egy nála fiatalabb kollégája kisebb megjegyzésére úgy figyel, hogy több napot vagy hetet, nem kevés fáradságot és energiát szán arra, hogy biztos legyen benne: amit mond, megalapozott, állítását meg tudja védeni, és nem kell visszavonnia.”
A muzeológusi indulástól az akadémiai pályáig
Pócs Éva 1936. június 27-én született Budapesten. A Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató és folklorista, az MTA doktora, valamint a Pécsi Tudományegyetem professor emeritája évtizedek óta meghatározza a magyar és a nemzetközi etnológia arculatát. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán néprajz–magyar szakon tanult, ahol 1960-ban muzeológusi és középiskolai tanári diplomát szerzett. Tudományos előmenetelének következő fontos állomása 1982-ben a néprajztudományok kandidátusa fokozat megszerzése volt; 1998-ban habilitált az ELTE BTK-n, és ugyanebben az évben elnyerte az MTA doktora címet is.
Szakmai pályája már diplomájának megszerzése előtt elindult: 1959 és 1960 között a budapesti Néprajzi Múzeum gyakornoka volt, ezt követően pedig a szolnoki Damjanich János Múzeumban dolgozott segédmuzeológusként, majd muzeológusként. Ekkor aktívan részt vett a Szolnok megyei múzeumi hálózat építésében, és közvetlen terepi tapasztalatokat szerzett a helyi hagyományokról. 1965 és 1968 között az ELTE Néprajzi Tanszékének tudományos aspiránsaként folytatta kutatásait, majd 1968-ban az MTA Néprajzi Kutatóintézetéhez került. Itt előbb tudományos munkatársként, 1983-tól főmunkatársként, 1990 és 1996 között pedig a néphitcsoport tudományos osztályvezetőjeként dolgozott. Ezzel párhuzamosan az egyetemi oktatásban is egyre jelentősebb szerepet vállalt: 1991-től a szegedi József Attila Tudományegyetem megbízott előadója, 1993-tól a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem docense, 1999 és 2007 között pedig a Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszékének egyetemi tanára volt. 2008 óta a PTE BTK professor emeritája; a megadott életrajzi adatok szerint 2025-től az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézetéhez is kapcsolódik kutatói affiliációval.
A múzeumi és akadémiai tapasztalatok együtt alapozták meg azt a strukturált, empirikus látásmódot, amely későbbi nagyarányú monográfiáit és forrásfeltáró munkáit jellemezte. Már az 1960-as évek elején olyan alapvető tanulmányokat és köteteket publikált, mint a Zagyvarékas néphite (1964) vagy A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (1965); ezek előrevetítették a tradicionális paraszti kultúra mélyebb, rétegzettebb vizsgálatának igényét.
A ráolvasásoktól az egyetemes szövegkorpuszig
Pócs Éva munkásságának egyik legjelentősebb fejezete a magyar ráolvasások gyűjtése, műfaji rendszerezése és tüzetes elemzése. Korai írásai – mint például a Kötés és oldás a magyar néphitben (1963), a „Földöreganyám, csak neked panaszolom…” (1967) vagy A magyar ráolvasások műfaji és rendszerezési problémái (1968) – új fejezetet nyitottak a magyar szövegfolklór kutatásában. E fáradozások csúcspontjaként jelent meg az 1985-ös kétkötetes alapmű, a Magyar ráolvasások, majd az ezt kiegészítő, szélesebb olvasóközönséghez szóló Szem meglátott, szív megvert (1986). Kutatásai során nem csupán retorikai és stilisztikai szempontból vizsgálta ezeket a szövegeket, hanem feltárta a mögöttük húzódó gyógyító, rontáselhárító és mediátori funkciókat is. Munkássága ezen a területen évtizedek alatt egyetemes korpusszá érett, amit jól mutat a 2014-ben kiadott, monumentális Ráolvasások. Gyűjtemény legújabb korból (1851–2012) című gyűjteménye, valamint a legújabb kori szövegvilágot feltáró sorozatai. Utóbbiakat a fiatalabb tanítványi generációt képviselő Ilyefalvi Emesével karöltve végezte el.
A magyarországi boszorkányságkutatás nemzetközi rangra emelése elválaszthatatlan Pócs Éva nevétől. Klaniczay Gáborral és munkatársaival közösen indították útjára a magyarországi boszorkányperek szisztematikus feltárását, adatbázisba rendezését és történeti antropológiai szemléletű elemzését. E kutatások eredményeként olyan alapvető forráskiadványok és monografikus kötetek születtek, mint a Magyarországi boszorkányperek. Kisebb forráskiadványok gyűjteménye (1989), valamint a nemzetközi visszhangot kiváltó Tündérek, démonok, boszorkányok (1989) (angolul: Fairies and Witches at the Boundary of South-Eastern and Central Europe, 1989/1999). Pócs Éva megmutatta, hogy a boszorkányhit nem csupán az egyházi inkvizíció vagy a világi bíróságok külső kényszere volt, hanem a helyi társadalmak belső feszültségeinek, konfliktusainak (például maleficium-narratíváknak) a kivetülése, szorosan összefonódva a szomszédsági viszonyokkal és a kora újkori mentalitástörténettel.
Mediátorok, démonok és a természetfeletti kommunikáció
Pócs Éva munkásságának gerincét a vallásetnológiai fogalmak újszerű, interdiszciplináris megközelítése adja. Alapműve, az Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban (1997) (angolul: Between the Living and the Dead, 1998) új elméleti keretet teremtett a természetfelettivel kommunikáló közvetítők – táltosok, látók, halottlátók, boszorkányok – vizsgálatára.
Pócs Éva többször is részletesen elemezte a transz, az álom és a látomás kulturálisan meghatározott formáit, továbbá a halottkultusz, a megszállottság és a természetfelettivel való kommunikáció összetett jelenségköreit. Értelmezésében ezek nem elszigetelt hiedelemelemek, hanem egymással kapcsolatban álló vallási és társadalmi gyakorlatok, amelyek segítségével a közösségek a betegséget, a szerencsétlenséget, a halált, a túlvilágot és a kiszámíthatatlan emberi tapasztalatokat magyarázták. E témák köré szervezte azokat a tematikus vallásetnológiai konferenciákat és tanulmányköteteket is, amelyek szerkesztőjeként hosszú időn át meghatározta a hazai kutatás kérdésfeltevéseit és nemzetközi kapcsolódásait. E kötetek egymást kiegészítve rajzolják meg a vallási tapasztalat és a természetfeletti kommunikáció széles horizontját.
Az Eksztázis, álom, látomás (1998) a módosult tudatállapotokhoz és látomás-élményekhez kapcsolódó kulturális értelmezéseket állította középpontba, míg a Sors, áldozat, divináció (2001) a jövő megismerésének, a végzet értelmezésének és az áldozati gyakorlatoknak a kérdéseit vizsgálta. Ugyanebben az évben jelent meg a Demonológia és boszorkányság Európában, valamint a Lélek, halál, túlvilág; előbbi a démonhitek és a boszorkányság európai összefüggéseit, utóbbi a lélekképzeteket, a halálhoz kapcsolódó rítusokat és a túlvilágról alkotott elképzeléseket tárta fel. A Mikrokozmosz, makrokozmosz (2002) az emberi test, a társadalmi rend és a világegyetem közötti szimbolikus megfeleléseket vizsgálta, az Áldás és átok, csoda és boszorkányság (2004) pedig a vallásos és mágikus cselekvések közötti átmenetekre irányította a figyelmet. A későbbi kötetek tovább tágították ezt a kutatási teret: a Maszk, átváltozás, beavatás (2007) a személy- és státusváltozás rituális formáival, a Démonok, látók, szentek (2008) a természetfeletti közvetítők különböző típusaival, a Mágikus és szakrális medicina (2010) pedig a gyógyítás vallásos, mágikus és közösségi dimenzióival foglalkozott. A sorozat szemléleti ívét a Test, lélek, szellemek és természetfeletti kommunikáció (2015) összegezte, amely az emberi testet és lelket nem különálló fogalmakként, hanem a közösségi képzetek és rítusok összefüggő rendszerében vizsgálta.
E kötetek nemcsak a magyar, hanem az egyetemes európai vallásetnológia kulcsfontosságú hivatkozási alapjaivá váltak. Jelentőségük abban is rejlik, hogy különböző korszakok, forrástípusok és tudományterületek eredményeit kapcsolták össze, miközben közös fogalmi nyelvet teremtettek a történeti és a jelenkori vallási jelenségek vizsgálatához. Pócs Éva szerkesztői és kutatásszervezői munkája így nem pusztán tanulmányok egymás mellé rendezését jelentette, hanem egy olyan tudományos műhely kialakítását is, amelyben a magyar kutatás folyamatos párbeszédet folytathatott az európai vallásetnológia meghatározó irányzataival.
Pócs Éva sosem szakadt el az élő tradíciók vizsgálatától. Intenzív terepmunkát végzett Gyimesben és Csíkban, amelynek révén első kézből származó adatokkal gazdagította az archaikus hiedelemvilág kutatását. Ennek kiemelkedő dokumentuma a Két csíki falu néphite a századvégen (2001) című gyűjtemény, valamint a „Vannak csodák, csak észre kell venni” – Helyi vallás, néphit és vallásos folklór Gyimesben (2008) című kötet. Ezek a munkák rávilágítottak arra, hogy a lokális vallási rendszerek a modern kor kihívásai ellenére miként őrzik meg archaikus elemeiket, miközben folyamatosan alkalmazkodnak a hivatalos egyházi tanításokhoz és a változó társadalmi környezethez.
Pócs Éva legújabb tudománytörténeti és etnológiai elemzései alapjaiban kérdőjelezik meg a honfoglalás kori magyar hitvilágról a köztudatban mélyen gyökerező romantikus és nacionalista elképzeléseket. Munkásságának ezen ága a magyar sámánizmus mítoszának dekonstrukciójára, valamint a tudományos tények és a laikus köztudat közötti szakadék feltárására irányul. A kutató rávilágít arra, hogy a honfoglalás kori magyarok hiedelemvilágáról – írott vagy tárgyi adatok híján – szinte semmit sem tudunk biztosan. Emiatt a köztudatban élő egyes elemek, például a sámándobok honfoglalás kori használata, csupán alaptalan feltételezések. A sámándob létezését alátámasztó korábbi érvelések módszertanilag tarthatatlanok. Ezt a kérdéskört részletesen elemzi olyan tanulmányaiban, mint A dob és a rosta. Újabb gondolatok a magyar sámándobról (2017) vagy The World Tree of the Conquering Hungarians in the Light of Scholarly Illusions (2023). Pócs Éva cáfolja azt az elképzelést is, hogy a világfa-motívum közvetlenül bizonyítaná a magyar sámánizmus létét. Rámutat, hogy hiba egy-egy későbbi, például a XX. században gyűjtött népmeséből vagy európai párhuzamból közvetlen következtetéseket levonni az ezer évvel ezelőtti hiedelemvilágra.
Iskolateremtés, nemzetközi tudományszervezés és tovább élő örökség
Pócs Éva elévülhetetlen érdemeket szerzett az oktatás és a nemzetközi tudományos kapcsolatok terén. Pécsen – szeretett kollégáival együtt – megszervezte a vallásetnológiai oktatást és a Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszékének műhelyét, generációk számára teremtve magas szintű szellemi bázist. Nemzetközi szinten létrehozta a kétévente megrendezett vallásetnológiai konferenciasorozatot, és aktívan részt vett olyan kutatói hálózatokban, mint a Charms, Charmers and Charming, amelynek révén a magyar ráolvasáskutatás szervesen bekapcsolódott az európai tudományos párbeszédbe. Számos hazai és nemzetközi programot vezetett; ezek közül különösen jelentős volt a 2013 és 2018 között megvalósult ERC Advanced Grant projekt, amely a keleti és a nyugati kereszténység határvidékének népi vallásosságát vizsgálta. Nevéhez fűződik a Néphit és Népi Vallás Archívum létrehozása és digitális adatbázisának fejlesztése is, amely hosszú távon biztosítja a gyűjtött anyag kutathatóságát és újraértelmezését.
Kutatói és iskolateremtő teljesítményét pályája során számos rangos elismeréssel jutalmazták. 1972-ben Jankó János-díjat, 1995-ben Pro Scientia díjat, 2004-ben Herder-díjat kapott, 2009-ben pedig az International Society for Folk Narrative Research tiszteletbeli tagjává választották. A magyar néphit, a boszorkányság és a sámánizmus kutatásában végzett, nemzetközileg is meghatározó munkásságának kiemelkedő hazai elismerése a 2019-ben odaítélt Széchenyi-díj volt.
Pócs Éva életműve ma a magyar folklorisztika, a kulturális antropológia és a magyar néprajz, valláskutatás egyik legszilárdabb hivatkozási alapja. Hatása nem egyetlen tételben vagy módszerben ragadható meg, hanem abban a szemléleti fordulatban, amely a források kritikus elemzését, a történeti és jelenkori adatok összevetését, valamint a különböző tudományterületek közötti párbeszédet egyszerre tette a néphitkutatás alapkövetelményévé. Ahogy azt Klaniczay Gábor videóüzenetében összefoglalta, a muzeológusi kezdetektől a ráolvasások nagy szövegkorpuszának megalkotásán és a boszorkányperek történeti antropológiai feltárásán át a vallásetnológia új elméleti kereteinek kidolgozásáig Pócs Éva munkássága alapjaiban rendezte át a magyar néphitkutatást, és a történészek számára is számos impulzust adott.
Örökségének legfontosabb eleme az a következetes szemlélet, amely a hiedelmeket nem elszigetelt motívumokként, hanem történetileg változó, társadalmi kapcsolatokba, konfliktusokba, rítusokba és kommunikációs helyzetekbe ágyazott jelenségekként értelmezi. Interdiszciplináris módszere a folklorisztikát a történettudomány, a pszichológia és a vallásantropológia eredményeivel kapcsolta össze, így új mércét teremtett a források összehasonlító elemzésében. Iskolateremtő hatása tanítványai és munkatársai kutatásaiban él tovább: a pécsi és a budapesti műhelyekben ma is az általa meghonosított nyitott, forráskritikus és a nemzetközi összefüggésekre érzékeny megközelítés ösztönzi az új kérdésfeltevéseket. Pócs Éva életműve ezért nem lezárt életmű, hanem továbbra is működő kutatási program.
A kilencvenedik születésnapja alkalmából rendezett ELTE–HTK–PTE köszöntő ezt a máig ható tudósi teljesítményt és közösségformáló szellemiséget ünnepelte. Az ünnepi eseményen a méltatók sorra vették azokat a belső hajtóerőket és karakterjegyeket, amelyek miatt a jubileum alkalmából összegyűlt szakmai közösség nem csupán elismeri, de csodálja is a kutatót. Többen kiemelték, hogy a tiszteletadás nemcsak egy formális protokolláris kör, hanem valós főhajtás „a tudomány iránti alázatáért és odaadásáért, Max Webert megszégyenítő protestáns munkaetikájáért, az életkorának fittyet hányó szellemi frissességéért, hegyeket megmozgató energiájáért, megszállottságig menő kitartásáért, s végül a magyar és európai néphit szinte összes természetfeletti lényével […] fenntartott kitüntetett viszonyáért.” Ez a Vargyas Gábor által mondott sűrű, mégis találó jellemzés hűen visszaadja azt a kompromisszummentes intellektualitást és fáradhatatlan munkatempót, amely évtizedek óta meghatározza az ünnepelt pályáját.
Az ünnepi alkalomhoz kapcsolódva az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja Hivatása: Kutató című interjúsorozatának kilencedik adása szintén a kutató élettörténetét állította fókuszba; a beszélgetés során kollégája, Nagy Zoltán faggatta életútjáról, munkásságáról és a Néprajztudományi Intézet történetéről.
A köszöntő eseményt szervezte: Landgraf Ildikó, Hesz Ágnes, Ilyefalvi Emese és az ELTE HTK, ELTE BTK és a PTE munkatársai, kutató kollégái és a tanítványok
Az eseményről a beszámolót készítette: Tóth G. Péter